A kisfiam születése előtt már volt két diplomám, szerencsére olyanok, melyeknek hasznát is vettem. Egy komoly, jól fizető munkahelyen dolgoztam már évek óta, mikor újfent beültem az iskolapadba.
Hogy miért? Egyrészt, mert új ismeretekre vágytam, másrészt mert olyan világban élünk, ahol muszáj több lábon állnod, folyamatosan képezned kell magad, hisz akár egyik napról a másikra elveszítheted az állásodat. Régen az volt a fontos, hogy legyen diplomád, ma meg mintha kimondatlanul is az lenne a fejekben, hogy „egy diploma nem diploma”. A „Life long learning” hullámra tehát én is újra felültem, és beiratkoztam egy másfél éves, jó nevű képzésre horror összegért.
Munka mellett, az utolsó csepp energiámat is kipréselve letettem a vizsgákat, és megírtam a szakdolgozatot is. Aztán jött az esküvőnk, a költözés, és nem sokkal később a gólya is bekopogtatott hozzánk, az államvizsga pedig csak lógott a levegőben. Eleinte naivan azt gondoltam, hogy majd, ha alszik a gyerek napközben, vagy éjszaka, kidolgozgatom a tételeket. Hamar rájöttem, hogy erre semmi esélyem, hisz voltak sokkal fontosabb dolgaim is, konkrétan örültem, hogy élek. A nap végén, összerogyva a fáradtságtól, pedig fel sem merült, hogy elővegyem a tankönyveket.
Közben végig nyomasztott, hogy telnek a hónapok, az évek, a „diplomázásom ügye” pedig még mindig parkoló pályán van. Minden szemeszter végén kaptam az egyetemről az értesítéseket az aktuális záróvizsgákról, melyekre rendre be is jelentkeztem, majd az utolsó pillanatban töröltem magam az etr-ből.
Hibáztattam a nagyszülőket, a férjemet, hogy miért nem segítenek többet, küzdöttem a lelkiismeretemmel, hogy, ha bölcsibe adtam volna Bencut, már biztos rég meglenne a diplomám…
Hagyhattam volna az egészet a csudába is, hisz nagy szükségem tényleg nem volt egy 3. diplomára, de valahogy képtelen voltam elengedni ezt a dolgot.
Amikor Bencukánk ovis lett, „most vagy soha” alapon elhatároztam, hogy a következő államvizsgára, ha törik, ha szakad, elmegyek.
Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik nem aggódtak túl egy-egy vizsgát, nekem a „mindenhez tudjak valamit, aztán kidumálom magam” módszer soha nem volt az erősségem. Inkább csúsztattam, halasztgattam az időpontot addig, amíg fel nem készültem tisztességesen.
Szerencsére a főnököm jó fej volt és elengedett két hónap tanulmányi szabira, ami ugyan jól hangzik, de család mellett már teljesen mást jelent, mint anno huszonéves egyetemistaként. Az eleje nagyon nehéz volt. Úgy éreztem, rohannak a napok, és szinte semmit sem haladok. Időbe telt, mire átállítottam a fogaskerekeket, és a jól kialakult napi rutintevékenységek közé be tudtam szuszakolni a tanulást. Ennyire még soha nem utáltam a házimunkát, hisz az is a tanulástól vette el az időt.
Egy hónappal a vizsga előtt stratégiát változtattam: hétköznap is tanulgattam, de hamar rájöttem, hogy bizony be kell áldoznom a családi hétvégéket is, ha igazán haladni akarok. Pénteken összecsomagoltam a fiúkat, és vasárnap estig a nagyiékhoz költöztettem őket. Anyósomnak ezúton is köszönöm a sok segítséget!
Két hónapig lemondtam mindenről, ami egy kicsit is kikapcsolódást jelentett: a barátnőkkel nem találkoztam, sportolni is csak ritkán jártam, és a férjemmel közös programjainkat is kénytelen voltam háttérbe szorítani. Akkor is a könyveket bújtam, amikor mindenki valami menő, kiülős helyen nézte az EB meccseket. (Csak a fölső szomszéd üvöltéséből értesültem arról, hogy a magyarok gólt lőttek. Akkor azért rohantam a tévéhez, hogy lássam legalább a visszajátszást.)
30 tétel, 2 hónap, több száz oldal, rengeteg könyvtárazás és virrasztás a gép előtt. Bár nagyon sokat tanultam, a vizsga előtti szombaton úgy éreztem, a fejemben teljes a káosz. Ez persze ilyenkor természetes, de az utolsó két éjszakát nem ajánlom senkinek. Szinte semmit nem aludtam, az utolsó pillanatig küzdöttem.
Nem azért, hogy legyen elég tejem, vagy, hogy aludjon rendesen a gyerek, hanem évek óta először végre újra magamért. Annyira jó érzés volt.
Persze a felkészülés alatt voltak hullámvölgyek, de hihetetlen boldogsággal töltött el, hogy végre összeszorítottam a fogamat, nem hátráltam meg, hanem elmentem vizsgázni.
Négyest kaptam. Apukám viccesen megjegyezte, hogy „na, kislányom, most már tudományosan fogod a rántást csinálni”. Először elég csúnyán néztem rá, aztán jót nevettünk az egészen. Lehet, hogy tényleg örökre a fiók mélyére kerül ez a 3. diploma, de most nem is ez a lényeg. Azon túl, hogy a képzésre fordított rengeteg pénz, és szabadidő nem ment veszendőbe, ami számomra talán még ennél is fontosabb, hogy példát tudtam mutatni a kisfiamnak. Annyira édes volt, péntek délutánonként az ajtóban köszönés után mindig megjegyezte, hogy „Anya tanul”. Bár a maga 3 és fél évével még fogalma sincs, mit is jelent ez valójában, de ha felnő, remélem tudni fogja, hogy családi összefogással, és kellő kitartással komoly sikereket lehet elérni.
