Aki szorult már kórházi ápolásra, jól tudja, milyen fontos nemcsak az ott gyógyító orvosok, de a betegekkel folyamatos személyes kapcsolatban álló ápolószemélyzet munkája is. Sokszor egy bíztató szó, egy mosoly is életmentő lehet. Május 12-e az Ápolók Nemzetközi Napja, melynek alkalmából egy budapesti kórház COVID osztályán dolgozó, középsúlyos koronavírus fertőzötteket ápoló, munkáját valódi hivatásként végző háromgyermekes diplomás ápolóval, beszélgettünk.
Mióta dolgozik ápolónőként, és hogy választotta ezt a hivatást?
Tizennyolc éves voltam, mikor besétáltam a 2. számú Belgyógyászati Klinikára és az akkori intézetvezető professzornak elmondtam, hogy orvos szeretnék lenni. Felvételi előtt azonban szerettem volna megismerni a kórházi munkát. Gimnáziumban érettségiztem, szakképesítésem nem volt, így segédápolóként tudtam elhelyezkedni a Klinikán. Egy évet dolgoztam, és a betegágy melletti tapasztalataim alapján úgy döntöttem, hogy nem orvos, hanem ápolónő szeretnék lenni. Azt hiszem, hogy a hivatásomat nem is én választottam, hanem az talált meg engem. Felvételiztem az Egészségügyi Főiskolára, a képzés ideje alatt is dolgoztam. Közben megszületett az első gyermekünk. Mivel a férjem orvos, én pedig diplomás ápoló, a pici mellett nem tudtuk összeegyeztetni, hogy ki mikor ügyel, éjszakázik, így én nyolc éven keresztül egy gyógyszercégnél dolgoztam, orvos látogatóként. Közben született még két gyermekünk, akik közül az egyik tartós beteg, súlyos fogyatékkal élő. Ahogy telt az idő egyre inkább vágytam vissza az egészségügybe, több okból is. Egyfelől nagyon szeretem a betegágy melletti munkát, másfelől az itthoni monotonitásból is jó volt kicsit kimozdulni és azt sem szerettem volna, hogy elkopjon a főiskolán megszerzett tudásom. Így mentem vissza félállásban egy budai kórházba dolgozni fél éve.
Mekkorák most a gyerek?
A legkisebb gyerkőc kétéves, a középső három és fél, a nagylányunk pedig tizenhárom.
Nem kis kihívás egy ápolónő anyuka és orvos apuka mellett…
Valóban, nem könnyű összeegyeztetni, de így is nagyon klassz dolog! Az cifrázza még a helyzetet, hogy a férjem orvos és ő is COVID-os betegekek gyógyításában vesz részt.
És mindeközben Ön egy budapesti kórház COVID osztályán tölti a napjait.
Eredetileg a kórház belgyógyászati-kardiológiai profilú osztályán dolgoztam, ahol a vérnyomás beállítástól kezdve sokféle, köztük nagyon súlyos betegeink is vannak. De a járvány kirobbanásakor az ápolókat átirányították, így kerültem én is az izolált osztályra.
Megijedt, mikor ide osztották be?
Nem, kihívásnak tekintem, és nagyon szeretem a koronásokat ápolni. Jó érzés az is, hogy tudom használni a szakmai tudásomat, szeretem ezt a munkát.
A hírekből tudható, hogy nagyon komoly terhelésnek vannak kitéve. Milyen beosztással dolgoznak?
Negyven ágyra vagyunk az egész hónapban öten, végzett ápolók, ami persze kevés. Egyelőre még csak 12 órázunk, de az ápolási igazgató engedélyezte a túlórázást. Kapunk magunk mellé önkéntes segédápolókat, ami jelent némi segítséget, de nem biztos, hogy minden esetben egyszerűsíti a helyzetet, hiszen a tapasztalatlan fiatalnak nincs rutinja, helyismerete, magyaráznunk kell közben, ez a hétköznapokban megvalósítható, de egy járvány közepén sokszor nehézségekbe ütközik. Nem egyszerű ez a helyzet, de valahogy mindig sikerül túlélni a napokat, és helyt tudunk állni. A beosztást a főnővér heti szinten tudja csak elkészíteni, mert pillanatról pillanatra változik a helyezet. Kollégák lebetegedhetnek, karanténba kerülhetnek, nem lehet hosszabb távon előre tervezni.
Betegedtek már meg munkatársai?
Igen, többen is.
És szűrik a dolgozókat?
Indokolt esteben igen. Ha valakinek panasza van, és pozitív lesz a tesztje, jár a 100%-os táppénz és persze karanténba kell vonulni, amíg teljesen fel nem gyógyul.
A járvány kitörésekor mennyire volt idő felkészülni a kórháznak?
Erre nem lehetett felkészülni. Mikor becsapott a bomba, hirtelen kellett osztályokat kiüríteni, ki kellett alakítani az izolált helyiségeket, a piros szürke és zöld zónákat. Mobil konténer osztályt kellett felhúzni a portánál, ahol az elsődleges szűrés történik, onnan megy a beteg a szürke folyosón, piros folyosón, zöld folyosón tovább. Volt olyan időszak, mikor felszerelésünk is csak szűkösen volt, azóta jelentősen javult a helyezet. Most már mindenünk van. Az izolált részlegen megkapom az összes védőfelszerelés: az overállt, a kötényt, a zöld beöltözőt, a hajhálót, a védőszemüveget, mindent.
Mennyire lehet ebben a „szkafanderben” dolgozni?
Nagyon-nagyon melegünk van benne. Mindig azt mondogatjuk egymásnak, hogy tuti tüdőgyulladást kapunk, mert miközben belemelegszünk a ruhánkba, izzadunk, és egy idő után elkezdünk fázni. Van váltóruhám, mert mire kivetkőzünk, csurom vizesek vagyunk. Járványhelyzet nélkül is illik kesztyűben dolgozni, de aki ehhez nem szokott hozzá, most nehezen boldogul a három kesztyűben, amit viselünk. De aki megtanult kesztyűben szúrni, annak ez nem okoz különösebb nehézséget. Nekem például ebből a szempontból mindegy, hány kesztyű van rajtam, csak hát nagyon meleg…
Légkondícionálás pedig ezekben a terekben nincs…
Nem, az tilos! Ablakot persze nyitunk, szellőztetünk. És hazamenetel előtt lezuhanyozunk, sőt, még a ruháinkat is bent mossuk. Két mosógépet is kaptunk adományba, azokat használjuk.
Hogyan étkeznek?
Zsilip-rendszer van, kivetkőzés után lépünk át a fertőzésmentes térbe, ott tudunk ebédelni.
Milyen érzéssel lépett be először a fertőzött területre? Gyomorgörccsel?
Nem. Inkább a kihívást éreztem. Nem félek a vírustól.
Nagyon más a COVID-os betegek ápolása, mint az eddigi munkája volt?
Középsúlyos betegeket ápolok, olyanok vannak nálunk, akiknek még a központi oxigénellátás elegendő ahhoz, hogy a véroxigén szintjük megfelelő tartományban legyen. Itt is vannak persze súlyos esetek, mint mondjuk egy diabéteszes, művesés koronavírusos beteg. Ilyenkor védőfelszerelésben kell megoldanunk a dialízist.
Fiatalok is vannak az ápoltak között?
Volt dolgom huszonéves, 25 hetes kismamával, de van olyan 23 éves kolléganőm is, aki kórházi ellátásra szorult. Ugyanakkor a betegeink többsége 50 év feletti, és zömmel valamilyen alapbetegséggel küzdő páciens. Ez mind befolyásolja a vírusfertőzés lefolyását, nyilván egy daganatos beteg szervezete számára jóval nehezebb legyőzni a vírust, mint egy egészséges szervezet számára.
A betegeket látva mit tapasztal, milyen tünetek jelezhetik a fertőzést?
Ahogy az idő halad, úgy a vírus is tud egyre cifrább tüneteket produkálni. Az elején csak az volt a gyanús, ha valaki köhögött, lázas lett, esetleg hányt vagy hasmenése volt. Most találkozunk olyan beteggel is, akinek se láza, se köhögése, de például van egy jelentős szívritmus eltérése vagy mondjuk, neurológiai tüneteket produkál, klasszikus COVID tünetek nélkül.
Milyen kezelést kapnak a betegek?
Antibiotikumot kapnak, D és C vitamint nagy dózisban, és természetesen szükség esetén oxigént.
Az állapotromlás mennyire hirtelen áll be?
Teljesen változó, hogy milyen gyorsan progrediál a betegség, erre nincs általános szabály.
Mi történik, ha elveszítenek egy beteget? Hogy lehet ezt a lelki terhet cipelni?
Aki az egészségügyben dolgozik, járványtól függetlenül hozzá van szokva ahhoz, hogy elveszítünk betegeket, és ahhoz, hogy sokszor pengeélen táncolunk. Muszáj egy olyan szemüveget feltenni, ami a reménytelen helyzetben is a betegre, az ő méltóságának megőrzésére tekint, és arra a feladatra, hogy ott kell legyünk mellette, amikor más nem tud. A COVID kapcsán pedig sajnos ez a helyzet, hiszen a betegek egyedül vannak, senki nem mehet hozzájuk látogatóba.
Hogy viselik ezt a helyzetet?
Nagyon nehezen, mert nem tudnak kihez szólni. Csomagot tudnak beküldeni a hozzátartozók, ez jó dolog, meg az is, hogy telefonálhatnak, de nehéz lelkileg elviselni ezt a szeparációt, tényleg nagyon magányosak ezek a betegek.
Egyesével is fekszenek?
Alapvetően erre törekszünk, hiszen lehet, hogy az egyik beteg már felgyógyulóban van, miközben a másik a vírusfertőzés korábbi szakaszában, és szeretnénk mindenképp elkerülni, hogy visszafertőződjön valaki. Ha nagyon nincs helyünk, az olyan kórterembe, ahol minden ágynál van oxigén és vákuum, természetesen befektetünk másik beteget is.
És nagyon félnek a betegek?
Az a tapasztalatom, hogy azok, akiknek egy vagy több komolyabb alapbetegségük van, akik ebből a szempontból „harcedzettebbek”, kevésbé félnek, mint azok, akik fiatalabbak és eddig semmilyen komolyabb bajuk nem volt. Ők félnek nagyon, úgyhogy kiemelten fontos a betegeink lelkét is ápolni.
Mikor hazaér, mit mesél el egy napjából a gyermekeinek?
A kicsik még nem igen tudják, mit csinálok, nekik nem sokat, azt is csak az ő szintjükön. A nagylányom viszont már ebbe nőtt bele, és el is mondunk neki őszintén mindent. Tudja, hogy anya a COVID-on dolgozik, azt hiszem, büszke is rám.
És ki vigyáz a kicsikre napközben?
A nagyszülők most nem jöhetnek szóba segítségként. Az a bölcsi, ahová a gyerekeim járnak, felajánlotta a kórházi dolgozók gyeremekei számára a 0-24 órás felügyeletet, de nekem még ezzel sem kellett élnem, mert nagy szerencsémre a kisebbik fiam fiatal bölcsis gondozója segít be nekünk.
A világ mintha most, ennek a kollektív élménynek a hatására döbbent volna rá a gyógyító-ápoló munka fontosságára. Ön érez ilyen pozitív változást? Jobban megbecsülik a munkáját?
Épp ma kaptunk fizetést, mi, akik a COVID részlegen dolgozunk, kaptunk plusz juttatást is, ami látszott a számlámon. Ez jól esett, mindenképp szuper dolog! Társadalmi szinten viszont kettős érzések vannak bennem. Az a szomorú tapasztalatom, hogy akik megtudják, hol dolgozom, úgy néznek rám, mint egy leprásra. Persze, a tapsolást is hallottam, mikor Gazdagréten sétáltam este, kedves volt, de ez egy általános köszönet kifejezés, nem személyes. Az irányomban és a kollégáim felé közvetlenül megnyilvánuló reakció megtapasztalása már nem olyan jó érzés.
Most, hogy az élet lassanként újraindul, mit üzenne az olvasóknak?
Azt, hogy fegyelmezetten továbbra is tartsa mindenki a szabályokat: mossunk gyakran és alaposan kezet, tartsuk egymástól a minimum másfél méteres távolságot, viseljünk száj-orr maszkot, kesztyűt, tüsszentsünk zsebkendőbe. És ha a környezetünkben valaki megbetegszik vagy épp koronavírusos betegeket gyógyít, ápol, ne tekintsünk rá leprásként!
Végezetül, mivel tudnánk örömet szerezni Önnek az Ápolók Világnapján?
Azzal, ha minél többször átélhetem azt a hihetetlen érzést, hogy valaki bejön fertőzötten, betegen, és a kórházi ápolás után kisétál a saját lábán, gyógyultan. A gyógyult betegek köszönete számunkra a legnagyobb öröm!
Írta: Máthé Zsuzsa
FORRÁS: Ficsakblog
