Népszabadság = szabad nép?

Sokat olvasgatunk, beszélgetünk idehaza mostanában 1956-ról, nagyobbacska gyermekeink saját kis világukból kitekintve olykor már érdeklődve, sőt, szomjasan hallgatják múltunk történeteit, próbálják összeilleszteni mozaikokból az összefüggéseket.

A kerek évforduló és a vele járó intenzívebb figyelem is olvasásra, filmnézésre, beszélgetésekre ösztönöz, jó újra és újra meghallgatni Nagyapa október 23-áját, az akkor tizennégy éves gimnazista fiú máig meghatározó élményeit a Sztálin-szobor ledöntésétől a féltő atyai pofonig és a másnapi elmaradt Nagy Sándor-feleletig.

Ebbe a családi atmoszférába csapott villámként a hír: megszűnt a Népszabadság.

A tényt övező felháborodás az idő előrehaladtával már-már forradalmi hangulatot öltött: a sajtószabadság eltiprásaként, egyáltalán a nép szabadságának megkérdőjelezéseként értékelték balról (és valamelyest jobbról is) az eseményt, a nemzetközi sajtó pedig szinte hamarabb címlapra juttatta a becsődölt lap hírét, mint annak idején a világrengető magyar forradalmat. No comment.

1956 októberének hangulatában élve és kicsit távolabbról tekintve arra a szikár tényre, hogy a lap, amely a magyar kommunista párt elsőszámú szócsöve, s vele a Szovjetunió magyar hangja volt megszűnt – akár Szabad Népként, akár Népszabadságként illették is –, inkább azt a kérdést veti fel bennem, hogy lehetséges az, hogy ez a lap egyáltalán tovább élhetett a rendszerváltás után?

Az emberarcúra maszkírozott kádári diktatúra következménye volt ez is, nem sodorta el a népharag az oly sok és oly sokféle hazugságot közlő lapot, hanem elmaszatolva a múltat és pirulás nélkül újrafazonírozva a jelent, tovább élt és virult. Így kerültek a Szovjetuniót dicsőítő írások helyére az európai értékekért aggódó hasábok, a kommunizmus eszméjét hirdető cikkek helyére a neoliberális eszmefuttatások…

Félreértés ne essék, az állásukat vesztett sajtómunkásokat sajnálom, de amiatt, hogy a magyar sajtópalettán a Népszabadság neve megszűnt létezni (vajon végleg megszűnt, vagy csak „szabira” ment?), forradalmi hevületet csiholni magamban nem tudok, nem is akarok. Persze, emlékszem még arra, milyen szomorú voltam a Pesti Hírlap utolsó számának kézhez vételekor – az olvasó kötődik kedvenc lapjához, értem gyászukat, ahogy a lap munkatársainak bánatát is. (Nem rémlik, hogy akkor bárki tüntetett volna a Parlament előtt, vagy még azon délelőtt beterítették volna a fél világot egy fura network futárai… Ahogy a régi HírTV-n se láthattunk soha állami reklámot, és a régi Magyar Nemzetben sem…) Tudomásul kellene azt is venni, hogy alapvetően a meredeken zuhanó példányszám, az olvasótábor folyamatos csökkenése és a szimpatizáns oligarchák érdektelensége vezetett a népharagtól megkímélt lap történetének záróakkordjához. Sőt: én ugyan nem tudom, miért adta el pár éve az MSZP pártalapítványa komoly részesedését a lapban, de az biztos, hogy nem kevés pénz került ezzel a zsebükbe, most mégis hangosan berzenkednek. A vételárat fordíthatnák egy új lap elindítására – szerkesztőség van hozzá, épp rá is érnek.

Huszonhat évvel a rendszerváltás után kimondhatjuk, sok időre volt szükség ahhoz, hogy bizonyos mélyen gyökerező struktúrák, szimbolikus intézmények vagy épp jól beágyazott személyek kikopjanak a magyar közéletből. A Népszabadság is egy efféle szimbolikus intézmény, ami (talán) most kilép az életünkből.

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Nyugati szemle – Vihar a vécécsészébenKövetkező bejegyzés: A magyar iskolarendszer tovább növeli a társadalmi különbségeket. Holnap már nem hasad tovább?

Kapcsolódó bejegyzések