A lányok előbb érnek, mint a fiúk, mondják. És a nők érettebbek, mint a férfiak? Van olyan, hogy nősténysoviniszta? Mert most olyan leszek. Ez a nyílt levél nektek szól most, kedves felnőni képtelen férfiak. Vagy mondhatnék inkább fiúkat, hisz azok vagytok. Adva van egy generáció, a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek első felében született hímnemű egyedek, akik sehogy sem akarnak felnőni.
Ez a levél annak szól, aki már családos, mégsem vállal felelősséget. Akinek jár a heti kétszeri foci, a hétvégi teniszmeccs, a kocsmázás a haverokkal, miközben anya otthon húzza az igát, és a fenekét veri a földhöz, ha háromhavonta, félévente eljut egy kávéra a barátnőkkel. Hogy megbeszéljék a nyűgjeiket, kinek milyen a férje, hol tart a házassága. Vagy akár meg is beszélhetnék, ha egy-egy férj nem csörögne közbe átlag tízpercenként, hogy nem akarnak elaludni a gyerekek, nem baj-e, ha most kivételesen kakaót kapnak vacsorára, és vajon hol lehet a dinós matricás album.
Ez a levél annak szól, aki – miközben az asszony sem keres, mert épp gyeden, gyesen van – évekig húzza az igát éhbérért, elképzelés és jövőkép nélkül. De váltani nem akaródzik, mert még mindig a kamaszkori kishitűséggel küzd, és kényelmesebb mindent a jövőre hagyni, mert az majd megoldja az anyagi gondokat. És amúgy is, inkább a napi esti foci/hoki/kosár/teniszmeccs a tévében, mint az álláshirdetések böngészése. Úgyis mindjárt megy a gyerek bölcsibe, aztán már nem lesz egykeresős a család.
Ez a levél annak szól, akinek a munkája a hobbija, a szenvedélye, csak épp abból nemhogy a családját, magát sem tudja eltartani. Viszont legalább az álmainak él. A feleség pedig egyben családfő is, csekket fizet, miután megteremti a rávalót, háztartást vezet, gyereket nevel. Diszfunkcionális családban, mert az egyik gyerek a férj maga. Aki apaként sem teljesít sokat, mert hétvégén is dolgozik, hiszen a munka nem vár, a gyerek meg ráér. Míg fel nem nő.
Ez a levél annak szól, aki a mamahotelből rögtön a feleséghotelbe költözött át. Aki évek óta nem dolgozik, de nem is nagyon töri magát, hogy legyen állása. Minek, ha a felesége jól keres? Eltartja a családot, kifizeti neki minden nyáron a horgásztúrát, háromhavonta a vidéki görbe hétvégét a haverokkal, hát tehet ő arról, hogy most ősszel ez éppen a lakásfestés idejére esik? Majd az asszony megoldja ezt is. Ha már kifizette.
Mitől ilyen ez a generáció, ki a felelős azért, hogy ilyenek lettetek, ti mai férfiak?
A szüleitek? Az anyák, akik elkényeztették a fiaikat, vagy épp ellenkezőleg: 8 hónaposan bölcsődébe adták őket, mert az volt a természetes, és már 7 évesen kulcsot raktak a nyakukba, mert mindenki azt csinálta. Az apák, akik látástól mikulásig dolgoztak, hogy megteremtsék a Ladára valót a kádári érában? Vagy épp ellenkezőleg: éltek bele a világba, mert a politika megfosztotta őket a valódi munkától, a fontos kérdésektől és válaszoktól. Ezért ők is megfosztották fiaikat a valódi esélytől.
A posztkommunista társadalom lenne a hibás, amely kétségbeesetten igyekszik elérni a nyugati színvonalat? Jár nektek is az én-idő, mert azt látjátok tévében, interneten. A mai kor a ludas, amely önmegvalósításra ösztönöz, és elhiteti, hogy mindent lehet, csak akarni kell? Tenni nem szükséges. Minden instant, azonnal kész. A rendszerváltás nyomta rátok bélyegét, amelyet gyerekként, kiskamaszként éltetek át? Egy olyan időszakban szocializálódtatok, amikor minden átmeneti volt, hát az lett a ti életetek is, konkrét célok nélkül.
Vagy a feminizmusnak köszönhető mindez? A nők akarták az egyenjogúságot, hát megkapták. Mi tettünk titeket ilyenekké? Sosem akartuk. Elvettük tőletek a családfenntartó szerepet, helyette dacos gyerekek maradtatok. Elvettük a munkátokat, orvosok lettünk, bírók, buszvezetők és katonák, hát inkább a szabadidőbe menekültök tőlünk, az megmaradt még nektek.
Megannyi kérdés, és sehol egy egzakt válasz. Csak azt tudom, hogy szükségünk van rátok, nőjetek fel végre! Férfiakra van szükségünk, nem gyerekekre. Olyan családra vágyunk, amelyben apa és anya egyenrangú felekként gondoskodnak az utódokról. Egyenlő jogokat kérünk, de egyenlő teherviselést szeretnénk.
A cikk a szerző szubjektív véleményét tükrözi, egy általa tapasztalt általános jelenségre reflektálva. Mindennemű hasonlóság konkrét személyekkel kizárólag a véletlen műve.
Amari
