Nemrégiben arról írtam, hogy pár évig jurta-lakó voltam. A mostani írásomnak pedig azt a címet is adhattam volna: „ökofalu-lakó voltam”. Mert anno mi nemcsak a természetes és egyszerű életet akartuk megtapasztalni, hanem az is, hogyan lehet mindezt közösségben csinálni. A legjobb lehetőség manapság erre egy ökofaluban kínálkozik. Mi 3-4 évet éltünk Máriahalmon a Biofaluban, illetve 2-3 évet a Zselicben, Visnyeszéplakon. Ez utóbbi az egyik legrégebbi és legismertebb ökofalu Magyarországon. De ezekhez a kezdeményezésekhez tartozik Gyűrűfű, illetve Krisnavölgy is.

Az ökofalvakat valaki vagy valami mindig mozgatja, irányítja. Ez lehet egy „földesúr”, azaz egy viszonylag nagyobb pénzmennyiséggel rendelkező ember, aki egyben megvesz egy nagyobb területet. Oda települhetnek le az érdeklődők, persze csak ha betartják a tulaj játékszabályait. Aztán van, ahol az összetartó erő a vallás. Visnyeszéplak például erőteljesen katolikus falu, Krisnavölgyben pedig értelemszerűen Krisna-tudatú hívők élnek. Itt is szigorú a rend, hiszen csak az csatlakozhat, aki a tanításokat elfogadja. Ez viszont ahhoz vezet, hogy ezeken a helyeken rend van, mind időben (pl. éves ünnepkör), mind térben. És végül vannak az alulról, ténylegesen közösségi szinten szerveződő ökofalvak, vagy ökofalu-kezdeményezések. Mi fogja őket össze? A közös kép, hittük ezt régebben, hozzátenném: meglehetősen naivan. Van, ahol kikiáltottak maguknak különféle jelszavakat, mint önfenntartó életmód, hagyományőrzés, öko-építészet, stb. Azonban a közös címke még korántsem garancia a békés együttélésre és a virágzó együttműködésre.

A ökofalu-téma eléggé megosztó, ritka az arany középút.

Az emberek vagy komplett hülyének nézik azokat, akik ezt a létformát választják, vagy istenítik. „Én is így akarok élni! Irigyellek, hogy ti ott éltek!”

Hányszor kaptam meg ezt olyan emberektől, akik a panelben ültek a fotelben, és életükben egy kapát nem vettek a kezükbe. Az a bibi, hogy az ökofalvakról egy túlzóan idilli kép alakult ki a köztudatban. Mert mit is látunk a magazinban vagy az interneten: mosolygó pár népviseletben, körülöttük számtalan szép szemű gyermek, mögöttük virágzó gyümölcsfa, mellettük egy kecskegida… „Milyen szép család, milyen szép élet!” De ez csak egy kép. A hétköznapoknak egy kiragadott, és erősen eltúlzott pillanata.

„X. Y. ökofaluban az emberek mindent maguknak termelnek meg, mindent közösen csinálnak.” Ez meg az újságírók túlzása. Ilyen ma hazánkban sehol sincs. Zulu-földre vagy a hottentottákhoz kellene utazni, hogy megfigyelhessük a természettől és a közösségtől teljesen függő életformát. Nálunk kevés ökofalu virágzik igazán; elhalnak sokszor még a kezdeti szakaszban. A vágy megvan az emberekben, a lelkesedés viszont az első nehézségek után rendszerint megszűnik. Nagyon sokan kiválóan tudnak beszélni a közösségekről, de azokat megvalósítani és bennük élni már igen kevesen.

Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy az emberek szépen viszik magukkal a batyujukat. Senki sem nevelkedett így, mindenki hoz a múltjából tapasztalatokat, mindenkinek megvan a maga kialakult személyisége. Az ökofalvakba vágyók baromi tudatosak, de egójuk sokszor az egekig ér, így pedig nehéz közösségben élni. Hiszen annak pont az a lényege, hogy lemondjunk az egyéni javakról a köz javára. A mai kor szellemisége pedig ennek nagyon nem kedvez.

Akit tényleg érdekel a téma, menjen el egy Élőfalu-találozóra vagy a Gyüttment-fesztiválra. Beszéljen emberekkel, akik ott laknak, és olyanokkal is, akik ott laktak, de már nem. Hogy ne csak az optimista, hanem a realista, sőt, a pesszimista hangokat is meghallja. Utazzon el Nyimbe vagy Nemessándorházára, és tapasztaljon. Vegye le a rózsaszín szemüvegét! Nincs szükség feketére sem, csak reális látásmódra. Visnyeszéplak például olyasmi, mint egy száz évvel ezelőtti magyar falu, annak minden előnyével és hátrányával. A gyerekek együtt métáznak és mindenkinél hatalmas veteményes van, meg sok haszonállat. A lányok-nők mindig szoknyában járnak, ünnepkor meg népviseletben, de némely asszony nyelve is pont olyan fullánkos, mint amilyennek azt Móricz leírta. Megvannak a szép ünnepek, rendszeresek a táncmulatságok, viszont a névnapozások gyakran ivászatba fulladnak, és a férfiak közül bizony nem mindenki tekinti a feleségét egyenrangú társnak.

Aki azt fontolgatja, hogy csatlakozik egy ökofalu-közösséghez, az menjen el oda! És ne csak szemlélődjön, hogy „de szép ez a tehén, de csodásak a búzamezők!’ Álljon be inkább fejni vagy kaszálni, az sokkal kézzelfoghatóbb. És ne májusban menjen, amikor minden csupa virág, vagy a szeptemberi színes faleveles időszakban! Menjen novemberben, az esőzésekkor, vagy februárban, hóolvadás után, amikor minden kopár és térdig ér a sár.

Vagy ha nincs jobb ötlete, kérdezzen meg engem, és én mesélek!

Rékaútja

Képforrás: 24.hu, krisnavolgy.hu, biofalu.hu

Share