Ülünk egymás mellett és csodálattal hallgatom, amiket mesél. Mindig izgalommal tölt el, ha belekezd valamibe. Megdicsérem. Majd azt látom rajta, úgy viselkedik mint, akit épp akkor mart meg a kígyó. Kérdezem, mi történik vele? Azt feleli, hogy neki még az édesanyja sem mondta soha egész életében, hogy büszke rá. Nem dicsérték soha. Az eredmények, amiket elért gátfutásban, vagy az iskolában, magától értetődőek voltak. Ez a barátom maximalista lett. Munkabírása nem ismer határokat. A tökéletességre való törekvés áthatja az egész életét. Mindig bizonyítani akart. Nos, kinek is?? Hát a szüleinek…Sokszor kritizálták. Szavakkal verték. A bizalom volt az, ami hiányzott az otthoni környezetből. Amikor gyereke született, határozta el végleg magát. Már nem volt fontos más. Már nem számított más szava, más véleménye. Csak az Ő jólléte. Megdöbbentett és szíven ütött ez a fájdalom. A szenvedés, ami kiült az arcára, amikor erről beszélt. Ekkor pillantottam meg benne rejtőző önbizalomhiányos kisgyermeket.
Fontos, hogy tiszteljük gyermekünket. A saját elmulasztott lehetőségeinket, hibáinkat, hiányosságainkat ne rajtuk keresztül próbáljuk meg megvalósítani, kijavítani, megszerezni! Ha tudatosan, vagy akár tudat alatt is egy szülő erre érez késztetést, arra intjük, hogy próbáljon meg uralkodni magán. Különben önbizalomhiányos felnőttet teremt a világra.
Mire van szüksége gyerekünknek, hogy egészséges önbizalommal rendelkezzen?
Természetesen elsősorban ránk! Gyermekünk én-képét elsősorban az határozza meg, hogy miként és milyennek látjuk őt. A negatív jelzők általában nem ösztönzik a kisgyermeket a szófogadásra. Ha például azt mondjuk, hogy „Jaj már megint hisztizel! Nem igaz, hogy nem tudod felvenni a cipődet enélkül..” Jó, ha tudjuk az ilyen reggeli elindulások mögött szorongás áll. El kell szakadnom édesanyámtól, pedig én egyáltalán nem akarok. Szelíd szavakkal, odafigyeléssel meg tudjuk nyugtatni őket. Ha ők is érzik e bizalmat, figyelmet könnyebben elszakadnak, leválnak rólunk. Ha hisztisnek nevezzük őket előbb – utóbb el is fogják magukat könyvelni ilyennek. Hiszen mi mondjuk, és az ő szemükben mi mindenhatóak vagyunk. Gyermekeinknek szükségük van arra, hogy megismerjék külső – belső értékeiket, ezt elsősorban mi tudjuk megmutatni szülők, utánunk jönnek csak az intézményi dolgozók (óvoda, iskola), majd a kortársak.
Legfontosabb a biztonságos, bizalommal teli otthoni környezet kialakítása. Az ismétlődő napi szokások, rutinok, rituálék. A következetes szabályokról nem is beszélve. Az általunk alkotott szabályokat, tudjuk, hogy iszonyatosan fárasztó betartani. Sokkal könnyebb lenne engedni az ember fiának, mert akkor hamarabb “szabadulunk” és mehetünk a saját dolgunkra. Élénken emlékszem még iskolapszichológusi koromból, amikor a két kedvenc gézengúzommal voltam a szobában. Azt kérték, labdázzunk. Én jófej szerettem volna lenni. Megengedtem nekik. Egyszerre kaotikus helyzet állt elő. Próbáltam feloldani e kényes szituációt. Kértem őket, hogy hagyjuk abba a játékot. Ezután szabadult csak el igazán a pokol. Számomra az volt a legnagyobb tanulsága az esetnek, hogy labdázni lehet, ha megvannak hozzá a megfelelő körülmények. … és, ha betartjuk a játékszabályokat. Nem nevezhetjük kreativitásnak azt, ha olyan helyen próbálunk aktív játékot játszani, ahol nincs erre tér. A gyerekek tisztában vannak vele, hogy mi történik akkor, ha nem tartják be a szabályokat. Azt is tudniuk kell, hogy milyen következményekre számíthatnak.
Az ismerős helyzetben jómagunk is biztonságban érezzük magunkat. Ilyenkor bátran ki merünk próbálni új dolgokat. Egy bizalommal teli környezet lehetőséget teremt arra, hogy gyermekünk felfedezze képességeit, megmérettesse önmagát.
Sokszor fordulnak hozzám a szülők azzal a kéréssel, hogy zavarja őket gyermekük kicsinyhitűsége. Elmesélik, már mindent megtettek annak érdekében, hogy ez ne így legyen. Mi kell, ahhoz mégis, hogy változás történjen a gyermekben? Persze érdemes ilyenkor először magunkba tekinteni. A családterápia azt mondja, ahol a szülő el van akadva, ott van elakadva a gyerek is. Pont azért nem tudja továbblendíteni a gyermekét, mert először neki kell megoldani azt a problémás kérdést. Egyszóval kapunk egy kis tükröt, hogy mi miképp is állunk a mi saját önbizalmunkkal.
Legfontosabb az önbizalom erősítésében, hogy ismerjük a saját gyerekünket és elismerjük a jó tulajdonságait
Egyéni, vagy a csoportos foglalkozásokkor azt a feladatot szoktam adni a szülőknek, hogy rajzoljanak egy virágot, amelynek 5 szirma van. Minden sziromba írják bele a gyerekük erősségeit, a levélbe pedig, amit még fejleszteni szeretnének. Azt tapasztalom, a szülők felszabadulnak milyen sok pozitív tulajdonsággal rendelkeznek a gyerekeik. A rajzot pedig a későbbiek során remekül tudják használni, ha megdicsérik őket vagy az önbizalmukat szeretnék erősíteni. (Például nagyon jó testvér, láttam reggel is megosztottad a palacsintádat a húgoddal, amikor kért tőled.)
A gyerekek önbizalmát fejlesztő eszközök
- Fogadjuk el, ha hibázik: vannak olyan gyerekek, akik nagyon nehezen élik meg a kudarcot. Látványosan kiborulnak, sírnak, csapkodnak, toporzékolnak. Ők képesek ilyenkor feladni a vágyaikat, mert elsőre nem sikerült. Fontos, hogy tisztába legyünk azzal, mi felnőttek, hogyan állunk a kudarchoz. Gyermekeink a mi viselkedéseinket másolják le. Felnőttként, kompetens szülőként akkor tudunk a legtöbbet segíteni a gyermekeinknek, ha megértettjük vele nem tragédia, ha valami elsőre nem sikerül. Sőt még az előnyére is válhat, ha valami nem jön össze elsőre, mert végig tudja gondolni, mi vezetett a bukáshoz. pl. nem sikerült visszaütni a labdát, nem baj, legközelebb figyelmesebb leszel, tanulsz a dolgokból.
- A bátorítás fél siker: amikor a gyerekek megpróbálnak valami új dolgot, vagy éppen már kudarca is fulladt a cselekvésük, akkor a dicséret nem jön jól, mert egyesek ezt kritikaként élik meg. pl. tudsz te ennél jobban is, és még a hangsúlyunk is olyan hozzá. Ha tovább bátorítjuk, akkor azzal segítünk leküzdeni a frusztrációját. Így a gyermek könnyebben veszi tudomásul a hibáit és a kudarc a fejlődés része lesz. Mindez arra ösztönzi majd, hogy a feladatokat, amiket kitűz maga elé, az elávárásokat a saját képességeihez mérten alakítsa ki. pl. igyekszik felépíteni a fakockákból a tornyot, de ledől, támogassuk, mutassuk meg neki, hogy kell, mi az, ami miatt ledőlt
- Egy jó dicséret kincset ér a gyermek pozitív énképének kialakulásában. Akkor tudunk jól dicsérni, ha a gyermek érzi, hogy figyelnek rá és e figyelmünk odaadó odaadásával érzi, hogy elismerjük. pl. „Anya, nézd, anya nézd! visszatettem a könyveket a polcra. Igen látom kicsim, és azt is észrevettem, hogy a mozdonyokat is beletetted a dobozukba, meg a babákat a kosárba. Ez szorgalmas dolog volt.”
Hasznos ötletek az önbizalom erősítésére
- Engedjük meg, hogy új helyzetekben is kipróbálja magát. pl. új játszótér, ahol jó magasra lehet felmászni, ne kezdjünk el magyarázni, hogy le fog onnan pottyanni, hanem mondjuk el, milyen magas, ott vagyunk, ha bármi történne, menjen bátran, ügyes lesz!
- Ha hibázik, akkor a hibáról beszéljünk.
- Mindig hallgassuk meg figyelmesen, érezze, fontos nekünk. Olyan ez, mint az Ő minőségi ideje.
- Kerüljük a kritikai hangvételt, olyanná válik, amilyennek tartjuk őt (lásd önbeteljesítő jóslat)
- Bátorítsuk, bíztassuk, ha kitalál valamit önállóan, hadd próbálkozzon, még annak árán is, ha elsőre nem sikerül neki.
- Amennyiben nem boldogul azzal, amit csinál, adjunk neki egy kis időt, ne akarjuk rögtön helyette megoldani, fog neki sikerülni.
- Hagyjuk, hadd döntsön a korának, érettségének megfelelő kérdésekben. pl. pályaorientáció 8. osztályban, azt vallom a fiatalnak nagyon fontos, hogy kiválassza érdeklődésének, képességének megfelelő pályát
- Annyit várjunk el tőle, amennyit meg is bír tenni.
- Adjunk neki teret, ne járjunk a sarkában, a túlzott kontroll elbizonytalanít.
- Gyermekünk egyedi és megismételhetetlen, bezzeg a szomszéd gyereke tipusú összehasonlítgatás nem visz előbbre.
A legfontosabb! Mutassuk ki az Ő (szeretet)nyelvén, mennyire szeretjük ☺!
Fejér Noémi pszichológus, családterapeuta
