Silent Sunday – Csendes Vasárnap – Lelkünk hangjai

Silent Sunday – a lelkünk hangja. A korábbi cikkemben már említett gyászidőszak alatt kialakult egy sokak által “érdekesnek” titulált szokásom, a Silent Sunday (azaz Csendes Vasárnap) – igaz, volt amikor szombaton tartottam.

A Silent Sunday lényege az, hogy egy egész napon keresztül nem szólaltam meg, nem interneteztem vagy játszottam a telefonon. Minden egyebet ugyanúgy tettem mint egyébként, csak csendben. Olvastam, sétáltam, takarítottam, mostam, stb.

Amikor összekerültünk a férjemmel, akkor ő is beszállt a Silent Sunday-be…persze kénytelen volt, mert egész nap magában beszélni elég unalmas elfoglaltság, én pedig elég bénán válaszolgattam mutogatva. 🙂 A lényeg, a lényeg, hogy neki is megtetszett a dolog és egy idő után már nem is volt számára terhes.

Vicces történetek bőven születtek ebből a – mai világban szinte képtelennek tűnő – helyzetből. Akkoriban három befogadott kutyánk volt és amikor elvittük őket sétálni a mezőre, hát igencsak megnehezítette a fegyelmezést az, hogy csak ugrálhattunk és mutogathattunk nekik. Még úgy is, hogy állatorvos barátunk szerint a mi kutyáink “professzor” kutyák. Ez nem azt jelenti, hogy annyira fegyelmezettek, hanem azt, hogy nagyon értelmesek és gyorsan felfogják a szituációkat. Azt is, hogy a gazdi ma nem fog fél órás hegyibeszédet tartani, ha nem jönnek vissza, amikor jelez… 🙂 A többi gazda egészen biztosan hülyének nézett bennünket, ahogy csettintéssel és heves karlengetéssel igyekeztünk visszahívni a kutyáinkat.

A Csendes Vasárnapra nekünk sem egyszerű megteremteni az időt – tudom, hogy mindenkinek ezer kötelezettsége van –, de havonta, kéthavonta egyszer megtesszük. Megtesszük két ok miatt: egyrészt, mert hihetetlenül feltölti az embert a sok mély eszmecsere, locsogás, udvariassági beszélgetés, meeting és miegymás után, hogy nem kell az energiáját a beszédre pazarolni. (Szerintem az agy beszédközpontja is nagyon hálás ezért a minivakációért. )

Másrészt pedig amikor csendben vagyunk, akkor halljuk meg igazán a lelkünk hangját. Mindkettőnk életében voltak nehéz szituációk, amelyekben döntenünk kellett a saját értékrendünk és másoké vagy egy munkahelyé között. A sokszor napokig tartó vergődésnek, bizonytalanságnak pedig egy csapásra vége lett, amint pár órára csendben maradtunk. Ahogy tartottunk egy kis “beszédszünetet” és nem vett körül bennünket a szokásos zaj, a lelkünk azonnal útba igazított minket. És ez a módszer mindig, de mindig bevált eddig. Volt olyan, hogy a nehezebb utat kellett választanunk, de közben ezekben az esetekben is sikerült hűnek maradnunk önmagunkhoz. Ez pedig nagyon-nagyon fontos.

Ha belegondolunk abba, hogy a hétköznapokban hányszor, de hányszor nem mondjuk ki, amit valójában gondolunk, hogy ne bántsuk meg a másikat, vagy hogy politikailag korrektek legyünk, vagy hogy ne kelljen konfliktust vállalnunk, akkor láthatjuk, hogy hányszor áruljuk el magunkat. Ezt szinte mindenki megteszi, mert így neveltek bennünket, azt gondoljuk ezt várja el a társadalom vagy még mindig túl sok kapcsolatunkban mérődik a szeretetet aszerint, hogy mennyire felelünk meg az elvárásoknak. Ezen változtatni egy hosszú és fájdalmas folyamat, amelynek áldozatul eshetnek számunkra fontos kapcsolatok is, ahol a másik fél nem viseli el az igazságunk kimondását. Van, aki meg tudja tenni, van aki nem, mások félsikereket érnek el, ami sokkal több, mint a semmi.

Egy dologban azonban biztos vagyok, amikor tényleg komoly a tét, amikor nagy döntések előtt állunk, akkor érdemes beiktatni egy Csendes Vasárnapot, hogy meghalljuk mit is szeretnénk valójában legbelül. Megéri!

Szerző:  Eszter

Lelkünk hangjai

Lelkünk hangjai

1 kedvelés
Előző bejegyzés: Kullancs itt, kullancs ottKövetkező bejegyzés: Álmok álmodói – Róma és Budapest, hatvan év tükrében

Kapcsolódó bejegyzések