Szinapszisok. Félelem és reszketés, meg egy barát.

Ősz volt, amikor megismerkedtünk, szeptember, kezdődött az iskola. Olyan tizenkét osztályos, ahova legtöbbünk már nyolc éve járt. Új lány volt a suliban.

A mellettünk lévő osztályterembe, a b-be járt. Tanítás után csoportosan lődörögtünk a suli környékén, közértben fagyit vettünk, Magnumot, Romérot, Calippot. A buszmegállóban állt egyedül, szóba elegyedtünk. Más volt, mint a többiek, akiket ismertem. Öntörvényű, magabiztos, okos, független, szókimondó, érdekes. Ezután egyre több időt töltöttünk együtt, kamaszkorunk legszebb éveit közösen éltük át. Első szerelmet, csalódást, a szakítás mély, sosem ismert fájdalmát, a felvételiket, az egyetemet, újabb kapcsolatokat, utazásokat.

Félelem

Félelem

Fizikát tanult, mellette franciából, angolból fordított. Rengeteget beszélgettünk, mélyebben, mint másokkal és én kimondhatatlanul élveztem. A fizika, matematika, biológia, pszichológia megközelítéséből, tudományosan vizsgálta a történéseket. Egy idő után azonban valami megváltozott  körülötte, egyetemi évei végén még inkább öntörvényű, furcsa lett. Los Angelesben tanulmányúton egy évet töltött az egyetem laborjában, ahol agykutatással foglalkoztak.

Az emberi agy több mint 100 milliárd neuronjának (idegsejtjének) mindegyike akár 10 000 másik neuronhoz is kapcsolódhat, így egy-egy neuronnak akár 10 ezer szinaptikus kapcsolata lehet más agysejtekkel. (Wikipedia)

Már tinédzser korában a fű fogyasztásának rabja lett. Majd minden nap azzal feküdt és talán azzal is ébredt. Évekig csak annyit éreztünk, éreztem a füvezés mellékhatásaként, hogy mélyebben átélte, végiggondolta az élet összes rezdülését. Amerikából hazaérve érezte, hogy valami nincs rendben, de az orvosok, pszichológusok válaszait nem tartotta kielégítőnek. Egy évet dolgozott kutatóként, de utána nem bírta elviselni a monotonitást, a kísérleteket. Váltott, egyetemen tanított, majd angolul magánórákat adott, végül egy butikban lett eladó, közben PhD-zni kezdett. Érezte, hogy baj van, de a külső tényezőkben, szüleiben és a véget ért szerelmekben látta az igazi okokat. Középiskolai, egyetemi barátaival összeveszett, szemükre vetette sérelmeit, fejükhöz vágta hibáikat.

Szép lassan haladt, szisztematikusan minden volt barátjával megszakította a kapcsolatot, elvágta a szálakat. Félelmei lettek, nem tudott aludni, lefogyott, fizikailag és pszichésen “furcsa” tüneteket produkált. Új barátokra tett szert, akik hasonló életmódot folytattak, mint ő. A régi barátok még jeleztek a szülőknek, hogy valami történt, de ők nem értették, még nem érezték a kóros elváltozásokat, vagy egyszerűen csak féltek. Egyik tavasszal engem is felhívott és megtiltotta, hogy keressem őt, megváltoztatta a telefonszámait is. Ennek ellenére még beszéltünk, találkoztunk néhányszor. Átalakult, még tovább fogyott, teste megöregedett, szemei elvesztették csillogásukat. Dolgozni képtelen volt, saját rémképei elől elmenekült, körbeutazta a világot: Amerika, Mexikó, Franciaország, Olaszország, Németország, Líbia, fel sem lehet sorolni mennyi helyre kényszerítette a reszketés…

Rokonokat, rég nem látott külföldi barátokat megkeresett, vagy ott helyben új barátokat szerzett, náluk lógott egy ideig, azután tovább állt. Ha elfogyott a pénze, a szülei végül mindig küldtek neki. Nem tudom, hogy élte túl, de hazaért. Felhívott. Évek óta nem beszéltünk, már állapotos voltam. Felmentem hozzá, kérte, hogy a telefonomat hagyjam ott, és menjünk el sétálni, mint régen. Nyár volt, szikrázó napsütés, bolyongtunk a városban, mint a gimiben, hallgattam, némán hallgattam, amit mesélt… Beszélt az Utazásairól, arról, hogy retteg, és arról, hogy valakik, valamik üldözik, ezért nincs nyugovása, mindig tovább kell állnia. A régmúlt eseményeit átértékelte, minden az életében az ellene irányuló összeesküvés része volt. Figyelik, lehallgatják, mérgezik őt. A vízből heroin folyik, amiben a szomszédok is cinkosok, ezért az otthonában nem mert fürdeni, mosni, fogat mosni, wc-re menni. Kávézókban mosakodott.

Féltem rákérdezni nyíltan, sumákoltam és megértőnek tetettem magam. Nem voltam képes a szemébe nézni, és azt mondani neki, hogy beteg vagy, segítséget kell kérned. Elengedtem. Utána megszületett a kisfiam, ő eltűnt, nem jelentkezett, édesanyja hívott, hogy megint világgá ment.
Teltek az évek, a gyerekek megszületésével megváltozott számomra a világ, már nem voltam képes követni az útját, elvesztettem egy számomra igen fontos barátot, akit a kábítószer megbetegített. Még jönnek a hírek, kábítószer-fogyasztáson kapták az utcán, rendőrség, kihallgatás, elterelés. Részleteket nem tudok, valószínűleg nem sokat segített, mert a fű és a betegségre való hajlam az agyában együttesen elindított egy kóros folyamatot, ami nem biztos, hogy visszafordítható. Gyógyszereket nem akart szedni, mert azok mérgek (ami részben igaz), de van, amikor már az agyban az információ nem jut el egyik sejttől a másikig, és muszáj rásegíteni.

Télen, néhány hónapja jogi segítséget kért egy közös ismerőstől. Elmesélte neki, hogy a lakását eladta, a szüleihez költözött, és ott összetűzésbe keveredett a szomszédokkal. A zárt osztályról telefonált… Segélykérése szívemet marcangolta, engem látni sem akart, talán segíteni sem tudnék? Hetekig bent tartották, érvelt, vitatkozott az orvosokkal, hogy ez egy félreértés, ő teljesen egészséges, csak mérges volt, de ez néha mindenkivel előfordul, igenis vizsgálják meg, követelte, hogy minél hamarabb adjanak diagnózist, igazolni akarta a szüleinek és az orvosoknak is, hogy ő teljes mértékben egészséges. A diagnózis: skizofrénia. Teljesen letört…

Az Ő útja, ami másoknak statisztikai adat, egy szám a sokból, itt lebeg a szemem előtt: még nem tudom, hogy mi lesz a vége, de látom a kezdetet és látom a jelenlegi véget. Szívfacsaró.

Elolvastam egy szabadságjogokkal foglalkozó társaság kérdések és válaszokban megfogalmazott írását a skizofrénia és a marihuána fogyasztása közötti összefüggésekről, amelyben egy angol tudományos folyóirat ezzel kapcsolatos cikkének állításait elemzik. A válaszokból az olvasható ki számomra, hogy szerintük a “tyúk vagy a tojás” elsőbbségének kérdéséből kiindulva nem lehet eldönteni, hogy a skizofréniára genetikailag hajlamos emberek választják nagyobb valószínűséggel az életvitelükben a droghasználatot, vagy a droghasználat az, ami megteremti a skizofréniát. Leírják azonban feketén-fehéren, hogy a kutatás kimutatta egy hosszú távú, kohorsz vizsgálat alapján, hogy a kannabisz használata mérsékelten növelheti egyes tinédzsereknél a mentális betegségek kialakulásának kockázatát. Természetesen ez egy sajnálatos dolog, írják, azonban a statisztika azt mutatja, hogy Angliában 6,2 millió a kannabiszhasználók száma és az átlagfogyasztó számára a kockázat csupán 0,00125% (TASZ, Drogriporter). Igen, ez valószínűleg csekély szám, nem nagy a kockázat… Az írók valószínűleg skizofrén betegekkel nem éltek még együtt, és talán még gyermekük sincs, akit félteni lehet.

Tinédzserkorú gyermekeinknek, barátainknak, rokonainknak, akik genetikailag hajlamosak a skizofréniára, (ezt rögtön tudnunk, látnunk kellene?) a tanulmányírók tanácsa szerint nem kell más a droghasználattól való eltereléshez, mint megfelelő figyelem és szeretet. Milyen igaz, milyen egyszerű tanács ez, mintha a szülők többsége nem erre törekedne…” A büntetőjog eszközei “statisztikailag”, kimutathatóan, nyugat-európai mintákat szem előtt tartva, nem jelentenek visszatartó erőt, sőt egy szigorított, főleg a megelőzésre koncentráló jogi és politikai környezet ellenkező hatást fejt ki a marihuána-fogyasztóknál.”

Mentegetőzöm, igen: nem vagyok szakavatott értője a témának, a drogok okozta mámornak és rettegésnek, a jogi környezetet sem látom teljesen tisztán, az ellátórendszerről nem is beszélve, de aggódó édesanya vagyok, aggódó barát és rokon, aki tudja, hogy van hajlamosító tényező a genetikájában; aki a statisztikákban nem hisz (becslés szintű mérési módok, hasracsapások, reprezentatív alanyok, félre mérések és félre tájékoztatások), és persze abban sem, hogy a Nemzeti Drogstratégia szerint 2020-ra nem lesz “drogprobléma” Magyarországon.

Nem hiszem azt sem, hogy más függőséget okozó élvezeti szerek társadalmi elfogadottsága, alkohol, cigi, kávé, cukor nem hajlamosító tényező másfajta, hasonlóan súlyos betegségekre, és arra ugyanúgy választ kell adnia a társadalomnak. Amiben hiszek, az a prevenció és a társadalmi szemléletformálás.

Ahogy Megváltozott 10-20 év alatt a szemlélet, az egészséges életmód felváltotta  junkfoodot, a mesterséges élelmiszereket egyre inkább kiszorítja a jó minőségű, adalékoktól mentes kézműves termékek világa, úgy változtatható, csökkenthető az élvezeti cikkek iránti igény, a függőségben tartottság. A bódító, függőséget okozó élvezeti szerekről, azoknak a mellékhatásairól, a függőség kialakulásáról tájékoztatni kell a gyermekeket és szüleiket, programokat, kampányokat indítani kormányzati szinten a drog-, alkohol- és nikotinfüggőség megelőzésére.

Szememben a marihuána melletti kampányolás és a társadalmi elfogadottsága melletti harc önbecsapásnak, sőt az eljövendő generációk, tinédzserek, mint a leginkább érintett rétegek ámításának, arcul csapásának tűnik. “Minden olyan törekvés, amely valamilyen addiktív potenciállal rendelkező kémiai anyag népszerűsítését tűzi célul, azért komoly felelőtlenség, mert lényegében mások idegi szinapszisaival játszik” – mondja az agykutató.

(Origó, Katona Tamás – agykutató)

0 kedvelés
Előző bejegyzés: Strandra magyar!Következő bejegyzés: Nem kötelező a sort!

Kapcsolódó bejegyzések