Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány… Óriási vájdlingokban púposodó, Mount Everest csúcsokat formázó, gyümölcsök emlékképe remegteti meg minden nyáron a lelkemet.
Látom, ahogy Nagyanyám hozza, rakja, viszi, mossa a friss gyümölcsöket, amiket hajnalban cipelt haza a piacról. Rendezgeti, kifőzi, szárazra törölgeti az üvegeket. Helyet keres és csinál nekik a spájzban. Érzem lekvárjai illatát még ma is, nyelvemet bizsergetik a soha többé már meg nem kóstolható és senki máséval össze nem hasonlítható, egyedi ízei.
Türelmetlenül, már melegen habzsoltam, faltam egy kis kenyérrel, de leginkább anélkül a kész és félkész dzsemeket, melyeknek zamata örökre az agyamba-nyelvembe égette magát. Mikor még együtt éltünk, több generáció együtt, kicsiny leánykoromtól kezdve lenyűgözve figyeltem nagyanyám varázslatait a konyhában. Csodákat művelt ott is, pillanatok alatt főzött és sütött, varázsütésre készültek a finomabbnál-finomabb sütemények, krémek, levesek, húsok, lekvárok. A befőzést is művészi könnyedséggel végezte. E csodálatos “feldolgozó-tevékenységnek” mindig is részese akartam lenni. A teraszon fehér, fiókos támla nélküli székekre helyezte a méretes vájdlingokat.
Több méretben felsorakoztatta őket, vizet melegített, aprólékosan átmosta majd a soron következő edénybe, szűrőbe helyezte a gyümölcsöket, lecsöpögtetés gyanánt. Majd jött a szárítgatás, magozás, cukrozás. Szép sorjában, minden műveletet egy-egy külön edényben végezett. Térült-fordult, sosem látszott fáradtnak. Már korán rám bízta a magozást, ami babra munka ugyan, de állítása szerint elrontani nem lehet. Versenyt magoztunk, alig vártam, hogy legyőzzem, hogy magjaim hegyorma az övé fölé magasodjanak. Azonban mindig gyorsabb volt, kétségtelen. Mire fáradni kezdett gyermekkezem, a vereség érzése helyett a diadal lett úrrá rajtam, mivel láttam, hogy ketten, közös erővel legyőztük a végeláthatatlannak tűnő “nyersanyag-hegyet”. És Végül is a közös magdombok felülkerekedtek a gyümölcs-csúcsokon.
Hatalmas fazekai voltak, külön erre a célra is egy, amely majd elfoglalta az egész tűzhelyet. Sosem mérte vagy mérlegelte a szükséges cukrot, érzés szerint döntötte bele a fazékba, a barack, meggy, ribizli… tetejére. Többször már előre lecukrozta a nyersanyagot és hagyta állni rajtuk néhány órát. Azután nagy műgonddal, szakértelemmel tette fel a tűzre, kavargatta a gőzölgő lekvár-kezdeményeket. Az édes lekvár illata betöltötte a konyhát, és ekkorra előcsalogatta nagyapámat is rejtekéről. Így már ketten leselkedtünk a konyhafordulóban, hátha nekünk is csurran-cseppen valami a friss főzetből.
Nagyapám cukros volt, ezért óvtuk őt, és az édességeket, süteményeket a kamra titkos zugaiba rejtettük. Nagyapám orrát azonban nem lehetett becsapni, mindig rátalált az ínyencségekre. Felfalta nagy részüket, aminek következtében egyöntetű családi rosszallásra számíthatott. Befőzés idején azonban valamiért mentesült a családi egészségvédő brigád féltő gondoskodásától, és szabadon kóstolhatott. Csillogott is a szeme, minden nyeletnél, mint egy kisgyermeknek. Falatozásunk közepette Nagymamám folytatta a főzést, kevergetést.
Rekkenő hőségben, nyári lenge ruhájában folyamatosan kevergette, a forróságot a végsőkig fokozó gáztűzhely felett a fortyogó ízeket. Úgy emlékszem végtelenül sokáig főzte és sűrítette a számunkra egész évben, de főleg télen oly féltve őrzött ínyencséget. Amikor már az állaga megfelelővé sűrűsödött, üvegekbe töltötte, kupakot csavart rá, fejére fordította, bebugyolálta, dunnába rejtette őket. Minden évben vártuk a befőzést, az új lekvárokat, hisz a régiek elfogytak addig.
Azóta is minden évben az eperszezon kezdetétől egészen késő őszig elfog az olthatatlan vágy, hogy megtöltsem én is kamrám polcait a saját készítésű lekvárokkal, dzsemekkel, szörpökkel, zöldségkrémekkel. Nem tudom pontosan megfogalmazni ezt az érzést, de nem hagy nyugodni. A férjem, minél nagyobb csodálója a baracklekvárnak, annál nagyobb ellensége a befőzéssel járó haddelhadnak a konyhában.
Zsörtölődik és kérve kéri, hogy idén, most az egyszer ne kezdjek bele a szezonális, ragacsos, felfordulással járó hadműveletbe. Tavaly, amikor kisfiam csak néhány hónapos volt, beadtam a derekamat és nem engedtem a vágyaimnak, nem tettem el semmit télire, úgy kuncsorogtunk házi baracklekvárért a szüleinktől. Az utolsó üveget rejtegettük, tartogattuk, mint sivatagban a vizet, hogy kibírjuk az utolsó heteket.
Idén megígértem, hogy csak sárgabaracklekvárt főzök, kompromisszumként. Azonban, ha piacon jártunk, szemlesütve, észrevétlenül kezdtem “flörtölésbe” a szép portékát áruló kofákkal. Titokban szerveztem meg a gyümölcsök hazaszállítását, a sárgabarackhoz előtte napokkal beszereztem a cukrot, kimostam, kiszárítottam az üvegeket, kamrába bújtattam a hozzávalókat. Igyekszem felgyorsítani a folyamatot, már gyakorlottan űzöm, nem töltök vele hosszú órákat a melegben a forrón fortyogó lekvár felett. Hipp-hopp mosom,pucolom,cukrozom, az első fortyanás után turmixolom, még rottyan párat és máris üvegekbe töltöm az aranysárga “nektárt”. A kupakot erősen rácsavarom, Nagymamám szokása szerint fejére fordítom, 5-10 perc után újságpapír-bundába öltöztetem őket és szorosan egymáshoz bújtatom a még mindig lángoló szerelmes-lekváros üvegeket. Dunnával alul, fölül, körülöttük megágyazok és hagyom őket szerelmes pihegésben néhány napig pihenni. A nászéjszakák után előveszem, megtörölgetem és a kamra polcára helyezem az üvegeket.
Van, hogy van egy kis időm, tehetségem felcicomázom, felcímkézem őket. Szeretek kísérletezni az ízekkel, főztem már rebarbarás-eperlekvártól kezdve, bodzás-eperlekváron, csokis meggylekváron keresztül ribizli, málna, szilva, szeder, alma, körtelekvárt egy idényben, ezek megfelelő keverékét is – a zöldségkrémekről és a szörpökről nem is beszélve, de az örök kedvenc mégis mindig a sárgabaracklekvár marad, maradt. Sosem tudok eleget főzni, hogy el ne fogyjon.
Az emlegetett befőzni – nem befőzni dilemmáját – a gyerekeket megelőző időszakban – az aranysárga barackdzsem elkészítési metódusa körüli eszmefuttatások, viták előzték, alapozták meg. Apósomék régtől, héjától megszabadított pironkodó rózsából és magvaváló kajsziból főzték kedvenc ízüket. Nálunk – a kicsire nem adunk elvéből kiindulva – ilyen apróságokkal, mint a gyümölcs héja, nem foglalkoztunk. Mi hosszabb ideig sűrítettük a gyümölcsöt, így a héja elfőtt, nem érződött, csak az állaga selymesebb lett. Mára egyébként sem lenne időm megkopasztani – forró vizet öntve a galádokra – a barackot. Így marad a gyorsított, saját, turmixolós recept egy kis régi hagyománnyal megfűszerezve, nagyanyám előírásai szerint, úgy ahogy egyszer volt, hol nem volt…
U.I.: A többi szezonális gyümölcsöt fagyasztóba tettem, hogy legyen azért mivel gazdálkodni télire. Sajnálatos módon a fiúk utazás előtt észrevétlenül kikapcsolták a mélyhűtőt. No comment.
Theodora
