A legtöbb hollywoodi film szülés jelenetében több kórházi dolgozó, és persze a lelkes kispapa, hatalmas elánnal biztatja nyomásra az éppen szülő anyukát, aki idilli kék hálóruhában, tökéletes sminkben, egy hatalmas sikítással hozza világra kisbabáját. Így megy ez a mozivásznon, amely sajnos köszönőviszonyban sincs a valósággal. Az ember lányának a saját szülésekor kell megtapasztalnia, mennyire más ez a történet, mint a filmvásznon tíz perc alatt lejátszódó drámai hangulatú jelenetek.
Kezdjük az elején. Ugyebár a filmekben a szülés megindulása valami izgalmas konfliktus közepén, heves magzatvíz elfolyással kezdődik, utána pedig rohanás a kórházba, lehetőleg minél gyorsabban. Közben a főhősnő aléltan fekszik vagy hisztérikusan kiabál. A valóságban ezzel ellentétben a magzatburok csak az esetek kis hányadában reped meg a vajúdás elején, sokszor a vajúdás alatt repesztik meg szándékosan, hogy az ennek hatására felszabaduló hormonok gyorsítsák a szülés menetét. A folyamat leginkább ritka jósló fájásokkal indul, amelyek órák alatt válnak egyre sűrűbbé és hosszabbá, így legtöbbször nem is érdemes nagyon hamar bemenni a kórházba.
A filmes vajúdás hangulata a dráma fokozása végett feszült, miközben fájdalmas kiabálás és személyes konfliktusok növelik az izgalmakat. Időtartamában is töredéke a természetes szülés átlagos hosszának. A vajúdás egy sok türelmet és lelki állóképességet igénylő folyamat, ami bizony fáj. És ha elfog a sírás, és kapkodjuk a levegőt, akkor rázkódnak az izmok, aminek hatására sokkal jobban fáj. Nem véletlenül tanítják a szülésfelkészítő tanfolyamokon a helyes légzéstechnikát, aminek alkalmazásával elviselhetőbbé tehető a fájdalom. Nekem például az a légzéstechnika vált be, mikor gyorsan az orromon keresztül veszem a levegőt, és aztán lassan torokból zümmögve engedem ki. A filmek sugallatával ellentétben a vajúdás folyamata leginkább az önmagunkba fordulásról szól, szerintem kívülről nem túl látványos, leginkább unalmas – szegény férjem mindkét alkalommal könyvet olvasott közben.
A kitolás, hát az a legnagyobb átverés a hollywoodi filmeken. Egy nagy kiabálás, aztán jön a „már látom a fejét”, még egy nagy nyomás, és már hallani is az édes kismacskára emlékeztető nyikorgó újszülött sírást. Először is tisztázzuk, hogy nyomni csak a fájások alatt szabad. A fájások ekkor kb. két perces szünetekkel jönnek, és másfél percig tartanak. És tilos közben kiabálni. Hogy miért? Nem azért, mert zavarjuk a kórházi személyzetet, hanem mert úgy kell préselni hasizomból-rekeszizomból a kis csöppséget kifelé, mint egy gőzmozdony. Ehhez egy nagy levegőt kell venni, amit aztán benntartva és a testünk minden porcikájából előhalászva az utolsó maradék energiát, izomból kell nyomni a babát lefelé.
És persze nem megy olyan gyorsan. Mikor az első szülésemnél meghallottam, hogy már látszik a feje, azt hittem, hogy akkor most jön az a rész, hogy egy nyomásból pillanatok alatt megszületik a baba. Ekkor a legnagyobb kétségbeesésemre közölték, hogy még 6-8 nyomás van hátra, (ami ugyebár cirka 20-30 perc), így nagyon össze kellett szednem magam, hogy végig tudjam csinálni.
Amit viszont valamennyire visszaadnak a filmek, az a születés felett érzett öröm és meghatottság, bár nyilvánvalóan megnézni egy filmjelenetet és ugyanazt átélni a valóságban óriási különbség. Én mindkét esetben eufórikus, szinte mennyei hangulatba kerültem, amikor végre a hasamra tették a kisbabámat. Igazán varázslatos élmény, amely vegyül az afölött érzett hatalmas megkönnyebbüléssel, hogy végre vége a több órája tartó hosszadalmas vajúdásnak.
Minden leendő anyukának javaslom, hogy tájékozódjon megfelelő forrásokból a szülés menetét illetően. Sok kórház szervez szülésfelkészítő előadásokat, ahol kérdezni is lehet, emellett a szülőszobákban is körbevezetnek. Viszont a túlzott tájékozottság és a kismamafórumokon terjedő mindenféle rémtörténetek olvasása jó kis szorongást okozhat, jobb ezeket elkerülni. És bár a szülés egyáltalán nem olyan, mint a filmeken, összességében végtelenül megéri a fájdalmat, a fáradságot és… a fáradtságot.
Tündéranyu
