Minden édesanyának van szüléstörténete. Ami benne él, amit sosem felejt el.
Amiről szívesen, örömmel beszél vagy, amiről vonakodva, szégyenkezve mesélne, de inkább – magába fojtja – hallgat.
Kardinális kérdés lenne, hogy az anyasággal, szüléssel, szoptatással kapcsolatos témákat nyíltan, több szemszögből mutassuk be, hiszen ahány nő, ahány édesanya, annyi történet, annyi öröm, annyi könny és valós tapasztalat. Történetünk mégis közös, egy tőről fakad. Tanulhatunk egymástól, megláthatjuk, megoszthatjuk a lehetőségeinket, fájdalmainkat, örömünket. Azonban társadalmi hallgatásba ütköztünk itt is sokáig, ugyanúgy, mint az anyasággal, a szoptatással, a társadalmi szerepekkel, családi élettel kapcsolatban. A szülés háborítatlanságát támogató bábák, orvosok, dúlák, mozgalmak alapjaiban változtatták meg az évtizedek óta felgyülemlett – bebetonozottnak tűnő – kórházi, állami, kormányzati és társadalmi hozzáállásokat, álláspontokat. Megindulhatott egy folyamat, ami a kórházi állapotokban, hozzáállásban, orvosi működésben is más állapotot hozhat.
Milyen lehetőségeink vannak manapság? Szülhetünk ma már otthon, születésházban, kórházban. Vajúdhatunk medencében, kádban, ágyban, labdán, zuhanyzóban és bordásfalnál. Segítőként választhatunk akár: orvost, szülésznőt, bábát, dúlát. Olyan szüléssegítőt, aki már nem csak a hagyományos eszközökhöz folyamodik, aki hisz a természetgyógyászatban, a népi hagyományokan, aki olajokat használ, aki nem kizárólag medicinális oldalról közelíti meg a vajúdó nőt, az úton lévő gyermeket. Kérhetünk fájdalomcsillapítást vagy anélkül, légzőgyakorlatokkal, természetes technikákkal próbálkozhatunk. Eshet a választásunk bababarát, vagy magánkórházra is. Szempont lehet, hogy van-e az intézményben koraszülöttosztály, PIC. Megvizsgálhatjuk, hogy van-e ott szülésfelkészítő tanfolyam, végigvezetnek-e a szülészeten, megmutatják-e a szülőszobákat.
Egyre többen preferálják a háborítatlan születést ígérő élményt, az otthonszülést. Mások felelőtlenségnek tartják, vagy egyenesen felháborodnak rajta. Interneten böngészve elbizonytalanodhatunk abban, hogy a kórházak vajon teljes biztonságot nyújtanak-e. Az orvosok hozzáállásába, régi gyakorlatába, a kórházak felkészültségébe, felszereltségébe vetett hit is meginogni látszik. A megannyi császármetszés valós alapokon nyugszik vajon? Kell-e, lehet-e erőszakot alkalmazni – hasra rákönyökölni – a szülés elősegítésére?
Más állapotot követelnek a nők már itt is. A szabad választás lehetőségét. Amely mindenkinek meg kellene, hogy adasson. Azonban a döntés felelősségét az anya viseli, egy életen át.
Erről a választásról, a mögöttes okokról kérdeztünk meg édesanyákat. Most hárman vallanak eltérő szüléstörténeteikről.
Réka
Amikor az emberek meghallják az „otthonszülés” szót, általában kiakadnak és szörnyülködnek. Micsoda felelőtlenség! A XXI. században! Amikor ott vannak a korszerű, jól felszerelt kórházak (hmmm), a nagy szaktudású orvosok, a sok műszer. Szerintük csak a legalacsonyabb társadalmi rétegek vagy az elvakult ősanyák szülnek otthon. El sem tudják képzelni, hogy tudatosan, felkészülten és felelősségteljesen is dönthet az ember arról, hogy szabadon, háborítatlanul és otthon hozza világra gyermekét.
Én aztán abszolút kompetens vagyok a témában, hiszen öt gyermekemből három kórházban született (volt indítás oxitocinnal, császármetszés és normál szülésem is), kettő pedig otthon. Van tehát összehasonlítási alapom, bár nem tartozom azok közé, akik direkt a negatív kórházi tapasztalatok miatt döntöttek az otthonszülés mellett. Nálam az érv a természetesség volt.
Otthon szültem, ahol a bába nem fektetett fel magas szülőágyra, hogy neki kényelmesebb legyen, hanem lehajolt, leguggolt, letérdelt hozzám, vállalva a kényelmetlenségeket, hogy így fogadja a kisbabámat.
Otthon szültem, ahol sürgés-forgás helyett nyugalom volt, fejem fölött társalgó orvosok helyett csend, éles fényű lámpák helyett félhomály.
Otthon szültem, ahol velem lehetett, és engem végig támogathatott a férjem, a dúlám lehetett az édesanyám, és a testvérek nem egy üvegablakon nézegethették hugicájukat, hanem azon frissiben megölelgethették őt.
Otthon szültem, ahol senkit nem érdekelt, hogy pár nappal elmúlt a 40. hét (túlhordás!), az orvosnak nem kellett rohannia a teniszmeccse vagy az induló repülője miatt. Nem gyorsították be a természetes folyamatot oxitocinnal, tágítással vagy burokrepesztéssel. Senki sem sürgetett, hagyták, hogy úgy haladjanak az események, ahogy kell.
Otthon szültem, ahol senki sem vezette le, csak kísérte a szülést. Nem irányítottak, nem mondták, mit kell tennem, egyszerűen támogattak a folyamatban. A bábák nem sarlatánok vagy kuruzslók! Komoly tudással és tapasztalattal rendelkező képzett szakemberek ők, akik a természetes gyógyítás mellett tették le a voksukat. Mellesleg a szülés nem betegség, hanem normál élettani folyamat.
Otthon szültem, ahol nem tettek erőszakot rajtam beöntéssel, borotválással, gátmetszéssel, epidurális érzéstelenítéssel. Gátamat orbáncfűolajas masszázzsal védték, a fájdalmakat muskotályzsályás forró borogatás enyhítette.
Otthon szültem, ahol nem voltam infúzióhoz, NST-hez, ágyhoz kötve, hanem szabadon változtathattam helyet és helyzetet. Ha kedvem tartotta, sétálgattam, ha úgy éreztem, beültem a kádba vajúdni, és meleg vizet engedtem a hasamra. Ha akartam volna, szülhettem volna a saját ágyamban is (amiből meghitt hangulatú szülősarkot alakítottunk ki füstölővel, mécsesekkel, kristályokkal) – bár a babám végül a fürdőszobában, egészen pontosan a mosdó és a vécé közötti szőnyegen óhajtott világra jönni.
Otthon szültem, ahol a kisbabámat nem vitték el azonnal méricskélni (kit érdekel, hány gramm és centi az a gyerek?), nem vakartál le róla rögtön a magzatmázat (ami hamarosan a bőrébe szívódott és táplálta azt), és nem vágták el egyből a köldökzsinórt, hanem hagyták, hadd pulzáljon, amíg kell. A méhlepényt pedig elástuk a kertbe egy fa alá (szegény szomszéd, amilyen rémülten nézett, egy pillanatra azt hitte, a gyereket tűntetjük el!).
Újszülöttem nem a csecsemőosztályra került, hanem a hasamra fektették, így mindannyian élvezhettük a korai bőrkontaktus áldásait. Utána hamarosan szopizni is kezdett, ezzel meg is alapoztuk a későbbi igény szerinti szoptatást.
Otthon szültem, ismerős környezetben, kedves emberek társaságában, jó kezek között, és ez biztonságot adott. A bábák is mindig azt hangsúlyozzák: ők nem konkrétan az otthonszülést propagálják, csak azt, hogy mindenki ott szüljön, ahol a leginkább biztonságban érzi magát. Nekem ez az otthonom volt.
Mónika
Két gyerekem van, mindkettő születésénél kórházban szültem, nem is tudnám elképzelni, hogy otthon szüljek, maga a gondolat is megrémít. Azt gondolom, hogy majdnem minden nőnek fontos, hogy amennyire lehet, természetes módon szülhessen. Nyilván vannak a világban helyek, ahol sokan a programozott császár hívei, de nem hiszem, hogy Magyarországon tömegek választanák ezt. De inkább középutas vagyok, mert az otthonszülést sem választanám soha, semmilyen körülmények között. Ha csak egy százalék, vagy ezrelék esély van arra, hogy komplikáció történik, akkor ez pont az a helyzet, amikor nem szeretnék kockáztatni.
Engem megnyugtatott, hogy kórházban szültem, hogy ha bármi történik, akkor ott van az orvosom és a műtő azonnal. Szerencsém volt az orvosommal és a szülésznőmmel, mert mindketten nagyon jó szakemberek, sok éve vannak a pályán és a természetes szülés hívei. Hab a tortán, hogy emberileg is megértettük egymást. Persze, nem beszélhetünk szerencséről, ha számba vesszük, hogy a terhesség alatt felmértem a kórházakat, orvosokat, és egy bababarát kórházat választottam, ahol nem rutin beavatkozásként, futószalagon végzik a császármetszéseket.
Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy otthonszülésem volt, kórházban. A szülőszobán a férjemmel ketten voltunk, nekem a vajúdás alatt nem kellett segítség, és ezt tiszteletben tartották. Nem nagyon bírom a testi kontaktust, csak olyan emberekkel, akiket szeretek, ezért a férjem masszírozott, énekelgetett nekem, az ő kezét szorongattam. Járkáltam, guggoltam, térdeltem egy futonágyon, volt bordásfal, kislabda, egy komplett tornaterem. Kádas szülőszoba is lett volna, de nagyon nem volt kedvem kádban vajúdni.
Nem kaptam beöntést, nem borotváltak (én magamnak igen), nem végeztek gátmetszést, és gátvédelemre is lett volna lehetőség, ha kértem volna. A szülésznő időnként bekukkantott (haha) megnézni, hogy mennyire tágultam. Nagyon keveset, 2-3 órát vajúdtam mindkét alkalommal, először a dokinak és a szülésznőnek is meglepetés volt, milyen gyorsan jött a baba. Amikor kibújtak, az az érzés olyan volt, ahogy a könyvekben meg van írva, irtózatos eufória azonnal. Rögtön mellre rakták őket, szopiztak is, és megkaptuk hármasban a magunk egy óráját a szülőszobán. A férjem utána akár meg is fürdethette volna őket, de nem vállalta, elég volt neki a köldökzsinór elnyiszatolása.
Az egyetlen negatívum, amit említhetek a kórházzal kapcsolatban, hogy 3 napig kellett bent maradnunk, holott én már mentem volna haza egy órával a szülés után, jól voltam, sőt, életemben nem éreztem magam jobban, két méterrel a föld felett lebegtem.
Nem vagyok szakértő, nem tudom, vidéken milyen a helyzet, de Budapesten biztosan van olyan kórház, ahol hagyják az embert háborítatlanul szülni, ha valakinek fontos, akkor megtalálja ezeket a helyeket. Nekem fontos volt, és nem bántam meg, hogy kórházban szültem, életem legszebb élményei közé tartozik mindkettő. És introvertált lévén, nem kellett beengednem idegeneket az otthonomba, és azon sem kellett gondolkodnom, hogy ki a fene fog rendet rakni a szülés után 😀
Dóra
Mindkét fiamat kórházban szültem. Nem kórházhoz, hanem orvoshoz ragaszkodtam, aki a SOTE II. Nőgyógyászati Klinikáján dolgozott.
Az első gyermek megszülése-megszületése mindenki számára egy új élmény, egy új tapasztalat, amit még soha nem élt át. Nem tudja igazából, hogy mit várhat, mire számíthat, még akkor sem, ha számos felkészítőre járt és pozitív hozzáállással vág neki ennek az útnak. Önismereti utazás ez tényleg, ahol feltárulnak a mélységek, a gyengeségek. Nem bújhatsz el magad elől. Kiderül, hogy mennyire tűröd a fájdalmat, mennyire vagy erős, mennyire gyenge lélekben, akaratban. És mindig történhetnek nem várt események a szülés alatt. Hiába határozod el, hogy neked ez menni fog. Az élet átírhatja az előre kidolgozott szüléstervedet.
Nekem így történt. 42. hétre még mindig nem indult meg a szülés. Vártunk, de az orvosom javaslatára a 42. hét első felén befeküdtem a kórházba. Este hatkor tágítót tettek fel és egész reggelig hosszabb-rövidebb fájásaim voltak. Egy ujjnyira tágultam csak 14 óra alatt. Nyolckor burkot repesztettek és megkezdődtek a félperces fájások. A férjem mérte az időt a folyosón, ahol járkáltunk fel-alá. Kértem fájdalomcsillapítót, ismerve az alacsony fájdalomküszöbömet. A kisfiam nagyon nehezen indult el. Több óra után még mindig fent, a hasam felső részén helyezkedett el. Érdekes módon a fájdalom nem szűnt meg teljesen a csillapítás ellenére sem. Összehasonlítani azonban tényleg nem lehet azzal az érzéssel, amikor fájdalomcsillapítás nélkül vajúdik az ember (második kisfiamnál kipróbáltam). Hat óra elteltével értünk a kitolási szakhoz, ahol már beilleszkedett a feje a szülőcsatornába. Azonban itt többször esett a szívhangja. Behívták a főosztályvezető orvost, aki végül úgy döntött, nem vár tovább, mert ha már a szülőcsatornába kerül a gyerek feje nem lehet befolyásolni a szülés menetét. Császár lett. Megoperáltak, csiszatolás, kábaság. Félájultan kitekintés a babára, azután intenzív osztály. Ott hosszú órákig még a fejemet sem mozdíthattam. Közben feljött az orvosom, hogy egy kis baj van a babával! A PIC-re kellett vinni, kivizsgálják és most inkubátorban van….de nincs nagy baj, ne nagyon ijedjek meg!! Na, persze, félájultan,vérrel áztatott ágyhoz “kötötten”, azért ez egy kicsit nehéz.
Az éjszakát még az intenzív osztályon töltöttem. Hihetetlen volt az ottani nővérek figyelmessége, kedvessége. Protokoll szerint hat órával egy alhasi műtét után fel kell állni. Meg kell mosdani. Akkor az a néhány lépés iszonyú fájdalommal járt. Mögöttem az ágy egy merő vér volt, mintha kivéreztettek volna. Segített a nővér, lefürdetett. Minden apró mozdulat fájt, mintha újból és újból belém vágták volna a kést. Áthúzta az ágyat, megsimogatott. Másnap reggel kelhettem csak fel, mehettem el a kisfiamért. A szédülés és a sírás kerülgetett. Fájdalmasan, görnyedten és megszeppenten csoszogtam be a koraszülött osztályra. Inkubátorokban apró babák, mellettük nővérek, könnyező édesanyák..Féltem…mit fogok látni, mit fognak mondani. De erős baba volt, majdnem 4 kiló. Nem látszott rajta semmi különös, nem tűnt betegnek. A hátán aludt, a fejéből és a karjából infúziós csövek álltak ki. Nem mertem kivenni. Hosszan néztem, idegen volt, az addig oly ismerős. Sírtam belül, kívül is. Az orvosnővel beszéltem. Megnyugtatott. A vérvételből kiderült, hogy kórosan vérszegény a kisfiam. A véráramlás megfordult az utolsó héten, napokban és ő kezdett lassan kivérezni. Vérátömlesztést kellett kapnia, amilyen gyorsan csak lehetett. Elgondolkodom sokszor azóta is, hogy mi lett volna ha?
Ha várok…
Ha otthon szülöm meg, még sok óra vajúdással..
Ha nem vagyunk kórházban…
Ha minden perc számít….?
Én hálás vagyok a PIC-en dolgozó nővéreknek, orvosoknak, akik hihetetlen szeretettel, együttérzéssel fordulnak a beteg vagy koraszülött babák és a kétségbeesett, elveszett szülők felé.
Én hálás vagyok, hogy él a kisfiam, hálás, hogy magamhoz ölelhetem. Hálás, hogy május első vasárnapján elmondhatja nekem az anyák napi verset, hogy megtanulhattam így szeretni, hogy megtanított a szeretetre.
