Tej(tor)túra

Mit gondoltam a szoptatásról gyermekem születése előtt? Őszintén szólva semmit! Természetes dolog, mindenkinek megy, mellretételtől fogva lesz tejem rögtön, és addig, amíg kell, sima ügy, semmi lacafaca…

Azután mégis másképp alakult, a szülés alatt komplikációk léptek fel, esett a szívhangja a babának, császározni kellett. Inkubátorban volt napokig a koraszülött osztályon – 42. hétre született – én meg teljesen a padlón voltam. A csecsemősök nem voltak túl közvetlenek, sőt! Nem akart beindulni a tejtermelés, amitől átkozottul frusztrált lettem. Várjak, mondták, majd a negyedik napon, talán… Semmi iránymutatást nem kaptam ezen kívül az első napokban, hogy esetleg fejnem kellene…

Édesanya

Édesanya

Az első gyerek megszületésekor, a szülésélmény után, egy kicsit megkönnyebbült újdonsült édesanya, az eddigieknél is nagyobb belső feszültséget, izgalmat okozó “problémával “ kerül szembe. Az újszülöttjét neki kell etetnie a saját testében készülő táplálékkal!  Hú, ezt akkora felelősségnek éreztem akkor, különösen, ahogy teltek a napok, és eljött a negyedik, az ötödik… Mivel még mindig a kórház vendégszeretetét élveztem, kvázi egyedül voltam. Eredeti szobatársaim már rég hazamehettek, és egyébként sem vagyok az a barátkozós fajta, volt időm gondolkodni. Ezernyi kétely, kérdés kavargott bennem: Lesz-e egyáltalán tejem? Már zajlik a folyamat, vagy hiába várok? Meddig várjak, ez így normális? Adjak-e, engedjem-e, hogy adjanak a babámnak cukros vizet, teát? Hány napig bírja ki evés nélkül?

Azután egy szép napon, megtörtént a tejbelövellés! Azelőtt sosem hallottam ezt a szót – tejbelövellés, mint egy hadászati szakszó! Egyik este meg is érkezett nagy csinnadrattával, fájdalommal, iszonyú feszüléssel a mellemben, ami olyan keménynek tűnt, mint egy kő, belázasodtam… Jöttek a csecsemősök cseppet sem kedves megjegyzései: Anya, hát nem tudta, hogy fejni kellett volna? Nem tudta, hogy hozni kell fejőgépet?

Nem tud kézzel fejni? Végül egy ipari mellszívóval a tejkonyhás (mint egy tejgazdaságban) enyhülést hozott. Az igazi lelki terror viszont csak ezután következett: Amikor már volt valamennyi tejem, szigorú háromóránkénti mérlegelés. A tét: ha nem hízik, tápszert kell felírni! Befelé fordul a mellbimbója, így nem fog menni, vegyen bimbóvédőt! Nem mondom el még egyszer, hát tényleg nem érti? Egyszer az egyik mellel kezdi,15 percig rajta hagyja, utána a másikkal folytatja, a legközelebbi szoptatásnál azzal a mellével kezdi, amelyikkel befejezte!

És tényleg nem értettem, foghatom a hormonokra, de azt sem tudtam melyik a jobb és melyik a bal mellem, melyikkel kezdtem, melyikkel fejeztem be! Kössön csomót a hálóingére, Anya! Épp csak egy-két  sokkból ocsúdtam volna fel, a szülésből, császármetszésből, a vérző sebemből és a babám kóros vérszegénységéből. Míg én az első szárnypróbálgatásaim tettem volna meg néhány napos édesanyaként, hisz még sosem szoptattam, vagy fogtam még frissen készült, gőzölgő újszülöttet, addig a kórházban nagyüzem működik, ők már milliószor mondták, mutatták meg a helyes mellretételt, testtartást, mérést, pelenkázást.

Már kezdem a kórházon kívüli szülés előnyeit megérteni, bár az igazat megvallva sosem merném megkockáztatni. De vannak, akik legyőzik félelmeiket, magabiztosak, felkészültebbek, segítővel, dúlával szülnek a születésházakban, vagy “lakásban”, ahogy sokszor emlegetett barátnőm édesanyja nyilatkozott kicsit pikírten az otthonszüléssel kapcsolatban.

Nekem a kórházból való szabadulás sem hozott teljes felszabadulást: Boldog-boldogtalan osztogatta jótanácsait: nem jól tartod azt a gyereket, fejjél, inkább ne fejjél… a kérdőjelek csak szaporodtak az agyamban. Idegőrlő játszma, ahol úgy érezheted, élet-halál harcba keveredtél, és a gyermeked élete a tét. Én legalább így éreztem. A csecsemős szerint nem volt elég tejem, hisztérikus állapotba kerültem, zokogtam, halálfélelem kerülgetett, a tanácstalanság és a tehetetlenség néhány napra letaglózott. Azután elkezdtem éjjel-nappal fejni, mint az őrült, ma is hallom az elektromos mellszívó ütemes csattogását néha. Megszenvedtem testileg-lelkileg, nem mellesleg beleragadtam a fejés-szoptatás ördögi csapdájába úgy fél évre, lázas-vacogós mellgyulladásokkal, vérző kisebesedésekkel fűszerezve.

Ha a férjem nem támogat ennyire, vagy én nem vagyok elég erőszakos, talán feladtam volna. A tápszert, cumit, cumisüveget, bimbóvédőt, fejőgépet mind kihajítottam, maradt az elszántság, kitartás, és némi könny és hiszti. Megérte, mert a kisfiamat 3 éves koráig tudtam szoptatni. Ezt a kötődést, köteléket semmiért nem adnám.

A hurrogók persze ekkor is hurrogtak: meddig fog szopizni ez a gyerek? Hány éves? Hány foga van? Felnőttkoráig? Mindegy, mi van, mindig lesz fejcsóválás, megingathatatlan vélemény, ítélet.

Mivel átéltem, azt is, amikor nem volt elég tejem, tudom, hogy vannak élethelyzetek, amikor nincs mód az anyatejes táplálásra. Senki ne érezzen lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy nem tud szoptatni! A szoptatás nem az az idilli, rózsaszínű álomkép, amit várunk kismamaként, amit az újságok színes képei mutatnak, amit a társadalom képmutatóan lefest, elfedve az anyasággal, szoptatással járó vért, izzadtságot  és kínokat! „Millió anyának sikerült, neked nem?” Nem láthatsz be a hálószobájukba, hogy ők mennyit sírtak és szenvedtek éjjelente, erről sokszor nem szól a fáma. Szorongásodat még erősítik a többiek “együttérző” kérdései, tanácsai…

Lassan már öt éve szoptatok non-stop. A második gyereknél már bíztam magamban, volt gyakorlatom, ment a szoptatás, de az élet, ugye, nem csak a szobában zajlik.

Fel sem lehet sorolni, hány helyszínen szoptattam. Próbáltam először diszkréten, elvonulva. Azonban még mindig rengeteg helyen a mosdóba, piszkos wécék mellé, vagy raktárszobákba száműzik a szoptatós anyákat, és a steril körülményeket igénylő babákat! Nonszensz! Ennyire prűd még mindig a társadalom?

Ha szoptatunk, maradjunk otthon? Hogy ne kelljen éltető tejet adó kebleket látni étteremben, utcán, parkokban? Sokan értetlenül elfordulnak, mert az erkölcs azt diktálja, vagy mert az így kinyilvánított meztelenség undorítja őket (de más formája nem). Elfelejtették már, hogy őket is anya szoptatta, esetleg régebben ők is szoptattak? Ideje van ezen a téren is a változásnak!

Jó lenne, ha több lehetőséget, helyiségeket adnának a köztünk járó édesanyáknak a szoptatásra mindenhol, köztereken, közösségi helyeken, éttermekben!

Mit gondolok ma a szoptatásról? Hogy minden pillanata megéri, mert lehetőség az intimitásra, hogy biztonságot ad, és egészséges táplálékot a babának, de sok nőnek meg kell küzdeni érte. Mai fejjel biztos, hogy élnék a lehetőséggel, és elmennék szoptatási tanácsadóhoz, felkeresném a La Leche Ligát. Minden leendő vagy várandós kismamát biztatnék, hogy tegye meg! Tegye meg magáért, tegye meg a babájáért, az anyatejes szoptatásért! Azért, hogy úgy tudjon szoptatni, és addig, ameddig csak akar, ahogy mindkettejüknek jó.

2 kedvelés
Előző bejegyzés: 10 év 10 gondolatKövetkező bejegyzés: Miért kell belehalni egy-két gyerekbe?

Kapcsolódó bejegyzések