A napokban találkoztam, egy majd egyéves Indiai kezdeményezéssel: Szelfizz a lányoddal! Temérdek kedves fényképet látni a neten, ha rákerestek.
A kezdeményezés oka, hogy Indiában a lánygyerek érkezése nem jelent feltétlenül örömet. Praktikusan kifejezett szerencsétlenség: anyagi és erkölcsi teher egyaránt. Ezért a lánygyerekek jelentős hányada eleve meg sem születik (hála többek közt a modern ultrahangos diagnosztikának).
Három évvel ezelőtti adat szerint 100 lánygyerekre már 120 fiú jut, s ezek a számok elmesélik, hogy az igazolható egyéni döntések össztársadalmi szinten veszélyes állapotokhoz vezetnek. Nő a nemi erőszak száma, testvérek között közös „feleséghasználat”, hogy csak a legdurvábbakat említsem.
A fogantatás után nagy eséllyel a család férfitagjai határozzák meg a lány, nő további sorsát, ezért különösen tetszik, hogy a Szelfizz a lányoddal! – felhívás elsősorban az apáknak szól. A kampányban tehát az a megszólított, akinek a kezében van a fegyver, akinek legmesszebbre hallatszik a hangja, és emellett a leghitelesebb. Erről a kapcsolatról helyette nem beszélhet senki, ezért mindennél nagyobb erejű a képek személyessége.
Míg a korábbi posztban, az angolszász nőjogi mozgalmak kapcsán, arról beszéltünk, hogy semmi nem olyan hatásos, mintha a hátrányos helyzetű csoport maga áll ki az érdekeiért, konkrétan felmászik, betolakszik a jogi térképre, ebben az esetben az érem másik oldala látszik. A két stratégia gyönyörűen egészíti ki egymást.
Örüljünk neki, hogy Magyarország, ami a nők esélyeit, megbecsültségét illeti, messze India fölött áll. Mégis valami kikiabált nekem a Szelfizz kampány stratégiájából:
Ha azt szeretnénk, hogy Magyarországon több gyerek szülessen, és kampányolunk emellett a közösnek vélt érdek okán, akkor ügyeljünk arra, hogy kit szólítunk meg! Ma Magyarországon kinek a döntése, hogy hány gyerek születik?
Szerintetek?
