Volt – kincs…Nagylányom balettórája alatt kiscsoportos lánykámmal gyakorta megfordulunk a kisvárosi művelődési központ játszóházában. Másfél óra tömény élvezet neki, aki végre százszor is önfeledten belecsúszdázhat a színes műanyaggolyó-tengerbe. Másfél óra hasznos elfoglaltság kiskamasz lánykámnak, aki mindeközben „sülve-főve” barátnőjével kecses mozdulatokat gyakorol. És bevallom, másfél óra kikapcsolódás nekem is, aki végre lelkiismeretfurdalás nélkül olvasgathatok, hisz a dolgom ekkor deklaráltan a vigyázó várakozás, amit legfeljebb néhány „mostazonnalpisilnemkell” vagy „naggyonszomjasvagyok” epizód zavarhat meg.
Egy szó mint száz, mindhárman jól vagyunk így, a balettóra igazi win-win, sőt: win-win-win helyzet.
Ebben a nyugis, álmoskás, hétfő délutáni szituációban pillantottam meg Őt.
Három-négy hónapos kisbaba, puha plüss rugdalózóban, nagy, kék szemekkel és tokásra kerekedett, jópofa babaarccal. Nem is olyan rég, még az én labdatengerben hömpölygő kislányom is efféle pocok volt, most mégis elemi módon rácsodálkoztam erre a picire. Fizikai gyönyörűség volt nézni az anyukája kezében ingó-bingó apróságot, könyvemet ölembe ejtve csodáltam. Azt se tudom, fiú volt-e vagy kislány, ebben a korban még olyan nemtelenek…
Sóvárogva emlékeztem vissza az enyémek babakorára. Négyszer is megadatott, hogy átéljem ezt az időszakot, mégis úgy érzem, homokként folyt ki a kezeim közül a babás korszak, ez a máshoz nem fogható állapot, mikor egy kis magatehetetlen mazsolát kell tenni-venni, táplálni, böfiztetni, pelenkázni, gyömöszölni.
Azóta nincs már a családban, de a szűkebb baráti körben sem ekkorka csecsemő. A játszóházi sóvárgásom pedig kristálytisztán mutatta azt a „gyászt”, amit a termékenység időszakának lezárulta jelent a női lét során. Igen, az életem termő szakasza elmúlt. Pont.
Nincs több meghitt szoptatás, fel-alá sétálva csitítgatás, babaillat.
Legkisebbünknek hála ugyan még mindig kisgyerekes anyuka lehetek, mégis szomorúsággal búcsúzom ettől a minden nehézsége, minden fáradtsága mellett is csodaszép időszaktól.
Szomorkás mélázásomat a balettóra vége után a játszóházba bevágódó kislányom szakította meg, aki jókedvűen huppant le mellém, és vette észre maga is a kisbabát. „Nézd, anya, de cuki!” Mosolyogva biccentettem, hogy igen, az.
És ezzel a pillanattal el is illant a mardosó önsajnálat: hisz az én cseperedő gyerkőceimben ott a folytatás, az újrázás lehetősége. Ez a dinamika pedig előrenézést diktál. Úgyhogy félre a múltba révedéssel: babázás volt, kincs!
Lotte
